2014. június 16., hétfő

Körülmetélés az Iraki deltavidéken élő mocsári araboknál

Wilfred Thesinger: Mocsári Arabok
(Részlet)
Éppen észak felé tartottam Fartus város irányába, amikor megálltam egy nagyobb faluban Amaira tartományban. A tulajdonos nem volt otthon, de egy magas, jóképű fiatal üdvözölt minket. A férfiak akik eddig elhoztak a falujukból a teázás után hazautaztak. A vendéglátóm neve Abid volt, ami az Isten szolgája kifejezés rövidítése. Napnyugtakor érkezett.
- Mi van a csomagokban? - kérdezte vacsoránál.
- Gyógyszerek. - válaszoltam.
- Te orvos vagy?
 - Értek a gyógyításhoz.
 - Tudsz körülmetélést végezni?
Én magam sosem csináltam ilyen operációt, de sokat láttam a kórházakban és a törzsek között, így megragadtam a lehetőséget:
- Igen.
 - Körül tudnád metélni a fiamat, Kharaibidot? Évek teltek el mióta valaki jött, aki körülmetélést csinálna. Azt akarom, hogy túl legyen rajta és hogy megnősüljön.
Ezután arra a srácra mutatott, aki fogadott és aki éppen a kávékitöltéssel foglalkozott. Aggodalmas kifejezéssel az arcomon, de beleegyeztem, hogy megműtöm reggel.
A körülmetélést ugyan sehol nem említik a Koránban, de általában kötelezőnek tekintik a muszlimok számára, mivel a Próféta saját magát metélte körül arab hagyományok alapján. Körülmetéletlen személy nem hajthat végre törvényesen zarándoklatot Mekkában.
Az iraki déli törzsek között, mint a Madan vagy a pásztorok esetében a beavatkozást gyakran a férfikorig elhalasztják és a jelen esetben is csak ritkán ejtik meg a serdülőkor előtt. Egy specialista végzi, aki faluról falura jár nyáron. A hagyományos díjazása egy kakas, de néha kértek érte öt shillinget is.
Rémisztőek voltak azok a munkák, amelyeknek a végeredményét láthattam. Egy koszos borotvát és egy darab madzagot használtak fertőtlenítőszerek nélkül. A munka végeztével egy olyan speciális port szórtak a sebre, amelyet a korábbi áldozataik megszárított előbőréből készítettek, majd utána egy rongydarabbal betekerték. Azok az emberek, akik ilyen körülmények között élnek, általában jó az immunrendszerük a fertőzésekkel szemben, de a műtétet követő elkerülhetetlen. A fiúknak gyakran két hónapba is beletelt, mire felépültek, miközben nagy fájdalmaik voltak.
Az egyik fiatalember hozzám fordult, hogy tíz napja metélték körül. Általában hozzá vagyok szokva a kellemetlen látványhoz és szagokhoz, de a bűztől öklendeznem kellette. Az egész pénisze, a herezacskója és a combok belső felülete be volt gennyesedve, ami a lábán is lecsordogált. Antibiotikummal végül meggyógyítottam.A körülmetéletlenség társadalmi stigma ugyan, de néhány srác természetellenesen visszautasította a műtétet. Néhány esetben az apák nem engedték, hogy a fiaikat megműtsék, mert akkor nem lenne ki vigyázna az állatokra. Még olyan is volt, aki azt hitte, hogy egy angyal a születésekor körülmetélte, ez a hiedelem Egyiptomban még mindig létezik. Később olyan falvakat, mint Suaid és Kaulaba is meglátogattam, ahol alig hihetően ugyan, de senki nem volt körülmetélve muszlim létükre.
Reggel Abid azt javasolta, hogy a műtétet az ajtók előtt, odakint kellene elvégeznem, hogy a vér ne becstelenítse meg a házukat. Egy kisebb csoport várakozott az udvarban bivalyokkal együtt, ami nem a legideálisabb műtéti körülmény. Kharaibid kortársai azért érkeztek, hogy morálisan támogassák őt, ahogy ezt feltételeztem. Megkértem egy okosnak kinéző fiút, hogy legyen a segédem. Kharaibid hozott egy nagy fa dézsát, majd fejjel lefelé fordította és ráült. Könnyebb első műtétet kívántam volna magamnak, mivel miután megvizsgáltam, kiderült, hogy le van tapadva a fitymája. Aztán egy fecskendőben helyi érzéstelenítőt készítettem elő, mire Kharaibid megkérdezte:
 - Az meg minek?
 Elmagyaráztam neki, hogy az injekció a fájdalomcsillapításra kell.
 - Nem, nem. Nem akarom, hogy tűt döfj belém, csak vágd le!
 Akármit mondtam, nem tudtam meggyőzni róla. Már azon tűnődtem, hogy vajon ő is olyan ideges, mint én, de nem mutatta semmi jelét. Miközben körülmetéltem, ami eltartott egy ideig, teljesen rezzenéstelenül ült és miután befejeztem, akkor is csak ennyit mondott :
 - Köszönöm! - majd felállt.
 Ekkor az eddigi asszisztensem, aki a csipeszeket fogta műtét körben, ledobta az orvosi eszközöket, majd egy másik fiút odébb tolva leült a dézsára, hogy most ő következik. Ekkor jöttem rá, hogy Kharaibid mind a kilenc barátja azért van itt, hogy körülmetéljem őket. A legfiatalabb körülbelül tizenöt, míg a legidősebb huszonnégy éves lehetett, ahogy ezt a felépülések napjai alatt utólag megtudtam. Nyilvánvalóan a szulfonamid és a penicillin sokkal hatékonyabb volt, mint a szárított fitymákból készült por. A hírek eljutottak a következő faluba is, így mire odaértem, már vártak rám a legények.
Idővel egyre kevesebb ember akarta, hogy a helyi szakértők végezzék a körülmetéléseket, inkább megvárták, amíg a falujukba érek vagy megtaláltak máshol. Egy fárasztó alkalommal száztizenöt férfi várt rám és nagyok kemény munka volt hajnaltól estig. Ők még abban hittek, hogy a körülmetélés után a sülő kenyér illata vagy szaga okozza a sebek gyulladását. Éppen ezért a hagyomány az volt, hogy ruhadarabokat tettek az orrnyílásokba és hagymát akasztottak a nyakuk köré, ha volt a helyi üzletben.  Nem ehettek halat, aludttejet vagy dinnyét vagy csak pár korty vizet ittak, amíg meg nem gyógyultak. A helyi szakbarbárok tovább erősítették ezeket a babonát, hogy a hozzá nem értésüket leplezzék. Ha egy nyomorult fiatal csak szélesre nyitott lábbakkal tudott bicegni, akkor csak simán azt mondták, hogy nem vigyázott eléggé az orrára és belélegezte a kenyér illatát vagy túl sok vizet ivott.
(A fordítás az itt megjelent szöveg alapján készült: http://www.circlist.com/rites/moslem.html)
Sir Wilfred Patrick Thesiger, CBE, DSO, FRAS, FRGS, őrnagy, vagy –ahogy az arabok hívták: Mubarak bin London („az Áldott Londonból") (1910. június 3. – 2003. augusztus 24.) brit felfedező és útibeszámoló író volt.
Thesiger az „Arabian Sands” (1959) (Arábia homokja), c. könyve Arábia üres területein gyalogosan és teveháton történt átkeléséről, és  a „The Marsh Arabs” (1964) (A mocsári arabok) az iraki mocsárvidéken, a mocsári arabok közötti életéről. A huszonháromezer darabos foto-gyűjteményét az oxfordi Pitt Rivers Museum-nak adományozta.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése